Rohadtul megy az idő... 5 éve megmutattuk Európának, sőt, a világnak, hogy csapatként harcolva bármi lehetséges. Lehetetlen nincs, csak tehetetlen! Nekem ott van a 3 kedvenc meccseim közt, de valószínűleg sokaknál így van ez.

Barcelona. Fú, de nehéz belefogni. Sok emlékezetes párharcunk volt már, például amikor Lampard gyakorlatilag nullszögből emelte be Victor Valdes kapujába a labdát, de alighanem a 2009-es BL-mérkőzés jut elsőként eszébe, ha azt mondjuk, hogy Barcelona. Azóta ragadtak rájuk bizonyos jelzők, inkább ezt ne is firtassuk. Viszont ott a másik fele, hogy az akkori Barcelona a világ legjobb csapata volt. Guardiola irányításával tényleg nagyon nehéz volt őket megállítani, 2009-ben ettől néhány perc és egy bizonyos Tom Henning Øvrebø választott el bennünket. Ha nem lenne világos, ő volt az a kopasz norvég szarházi játékvezető, aki legalább 4 jogos büntetőt nem ítélt meg a számunkra, meg még ki tudja hány szabálytalanságot. Szóval volt miért visszavágni.

3 év telt el a következő találkozásig. A 2011/12-es szezont André Villas-Boassal kezdtük meg, akivel jól indult minden, de aztán az idő múlásával az eredményesség is egyre inkább elhagyott minket, hogy aztán a fiatal portugál szakembert felmentsék állásából egy Napoli elleni 3-1-es vereség után a Bajnokok Ligája nyolcaddöntőjében. Helyét az addigi segítője, az olasz Roberto Di Matteo vette át, akivel hosszabbítás után 4-1-re vertük a Napolit hazai környezetben, így mi jutottunk a legjobb 8 közé. Ekkor a bajnokságban már olyan rosszul álltunk, hogy nem volt más választásunk: rá kellett menni a kupákra. A Napoli után a Benfica várt ránk, akik ugyan elég rendesen megizzasztottak bennünket, de kettős győzelemmel, 3-1-es összesítéssel vettük ezt az akadályt is. 

Raul... Helyezhetted volna jobban is.

A Barcelona valamivel simábban jutott el az elődöntőig, és az ellenfelek is magasabban jegyzettek voltak, mint a mieink. Először a legjobb 16 közt összességében 10-2-es arányban búcsúztatták a Bayer Leverkusent, azután pedig 3-1-gyel a Milan gárdáját. Következett az elődöntő, ahol mi vártuk rájuk, bosszúvággyal fűtve.

Eljött az első mérkőzés ideje, ekkor 2012. április 18-át írtunk. Mindkét csapat gyakorlatilag a lehető legerősebb kezdőjét küldte fel a pályára. Cech - Ivanovic, Cahill, Terry, Cole - Raul Meireles, Mikel, Lampard - Mata, Drogba, Ramires.  Így néztünk ki mi. Ellenfelünk pedig a Valdes - Dani Alves, Puyol, Mascherano, Adriano - Xavi, Busquets, Fabregas - Alexis, Messi, Iniesta névsorral szállt harcba, ahol a helyszín a Stamford Bridge volt, de még így is ők számítottak a párharc esélyeseinek. Eszerint is zajlott a meccs, gyakorlatilag végig hatalmas nyomás alatt volt a kapunk, de vagy a kapufa segített ki, vagy Cech, vagy ha kellett, akkor egy védő tisztázott a gólvonalról. Minden katalán próbálkozás hiába volt, mivel egy kontra végén Didier Drogba góljával 1-0-ra megvertük őket, így előnyben utazhattunk a Nou Campba, ahol még sokkal nehezebb feladat várt ránk. 

Drogba lő, gól.

2012. április 24. Eljött a visszavágó ideje. Az odavágón irtózatos mennyiségű helyzetet puskázott el a Barca, ezért változtatniuk kellett valamit a hadrenden. Tudta ezt Guardiola is, így meglépett egy szerkezetváltást is, és ezzel próbálta meg a javukra fordítani az eredmény alakulását. 3-4-3-as hadrenddel próbálkoztak, a kezdőként pályára lépők pedig az alábbiak voltak: Valdes - Puyol, Pique, Mascherano - Cuenca, Busquets, Xavi, Iniesta - Alexis, Messi, Fabregas. Nálunk pedig ugyanazok kapták meg az esélyt, akik 6 nappal korábban. 

Nem indult itt se jól az összecsapás számunkra, hisz ismételten nekünk rontottak, ráadásképp a 11. percben még Gary Cahillt is le kellett cserélni sérülés miatt. Helyét Bosingwa vette át, aki korántsem számított biztos pontnak a védelmünkben. A nagy nyomást a 34. percig bírtuk, ekkor Sergio Busquets talált a hálónkba, két perccel később pedig emberhátrányba is kerültünk, miután John Terry medvepusziját Alexis számára észrevette Cakir játékvezető. Ekkor egy olyan védelem állt nálunk össze, amelyet szerintem előtte sosem gondolt volna senki, hogy valaha is létre fog jönni. Ramires lett a jobbhátvéd, Bosingwa és Ivanovic lett a két középhátvéd, Ashley Cole pedig maradt eredeti posztján, balhátvédként. A 42. minutumban újabb katalán gól jött, ezúttal Iniesta révén és ebben a pillanatban úgy tűnt, ez jelentheti számunkra a véget a BL-menetelésünk alatt, hisz már a Barcelona állt továbbjutásra, és emberfölényben is voltak. Ramires viszont ezt nem így gondolta. Az első félidő utolsó másodperceiben levágott egy hatalmas sprintet Lampard labdaszerzése után, aki fantasztikusan ugratta ki a "kis kenyait", aztán olyan hidegvérrel csippentette át Valdes felett a lasztit, hogy ha most is visszanézem, kiráz a hideg. Csodálatos helyzetfelismerés mellé egy csodálatos befejezés párosult. 

Át lehet azt pöckölni ekkora tét alatt is. 

Félidőben 2-1 állt az eredményjelzőn, amivel már mi voltunk előnyösebb helyzetben a müncheni fináléért. Nem elég, hogy 3 játékrészt kellett már átizgulni, a 48. percben Drogba felrúgta Fabregast a tizenhatosunkon belül, hogy aztán a megítélt 11-est Messi a felső lécre lőjje, így továbbra is gólképtelen a Chelsea ellen, és egyébként azóta is. Sosem tudjuk már meg, de ne is akarjuk megtudni mi lett volna, ha esetleg belövi a büntetőt. Tovább rohamoztak a spanyolok, mi meg hősiesen védekeztünk, ekkor pedig jött a "csodacserénk". Íme:

Nem, nem ironizáltam. Tényleg csodacsere lett Torresből. Pályafutása során csak a Villareal arénájában lőtt több gólt, mint a Nou Campban, és igazából valahol mázli, hogy ő indult el a kivágott labdáért az akkor már teljesen kitámadó Barca kapuja felé, de valakinek mégis be kellett fejeznie a támadást. A 92. percben végleg eldőlt minden, Fernando ismételten betalált Xaviék stadionjában, minket meg belőtt döntőbe, a többi meg már történelem. 

5 éve volt ez már, amire mindig is jó szívvel fogok visszaemlékezni és biztos, hogy az unokáimnak is fogok erről a párharcról mesélni. Már, ha egyáltalán lesznek. Remélhetőleg lesznek.
Ez volt gyakorlatilag a blog nevének inspirációja, amit korábban már Guardiolának megköszöntem, most meg szeretném köszönni magának a Barcelonának is. Emberhátrányban is ki tudtunk 2-0-ról egyenlíteni, amihez elég volt mindössze 18%-ot birtokolni a labdát. Nem szemet gyönyörködtetően játszottunk, de óriásit küzdve, kőkemény védekezéssel értük el célunkat, a döntőbe jutást és azt gondolom, sikerült visszavágnunk 2009-ért.  Már csak azt remélem, hogy ehhez hasonló mérkőzésekben még lesz részünk. Rohadtul leizzasztott, de azt mondom, megérte. Ja, és azt is köszönöm, hogy Chelsea-szurkoló lehetek!

 Még sajnálnám is, csak nincs miért.

A játékosok átlagos helyezkedése. Bal oldalt a Barcelona, jobb oldalt pedig a Chelsea. 24-essel Cahiil azért van annyira elől, mert mindössze 11 percet volt pályán.